Varázshegy

  Egy Lovaggal nyitom meg hát a sort.
Mióta rég elõször ült nyeregbe,
E lovag a lovagságot szerette,
A jómodort, hirnevet, harcokat,
A szabdságot és az igazat.
Ura csatáit végigvívta bátran
S a keresztény és a pogány világban
Távolabb, mint õ, még senkise járt,
S vitézéségével mindenütt kivált.
Amikor Alexandriát bevették,
Ott volt s az asztalt gyakran nála kezdték
Minden nemzet elõtt a poroszoknál.
Járt a letteknél és az oroszoknál -
Ilyen keresztényt nem sokat találnál.
Granadában, Algezir ostrománál
Ott volt és Benmarinba lovagolt.
Mikor Attalia ostroma folyt,
Õ is ott vívott s a nagy tengeren
Sok nemes háborúban volt jelen.
Ott volt tizenöt halálos csatában,
Tremezennél hitükért víva bátran
Megölte három fordulóban ott
Ellenfelét és háborúskodott
Tovább, Palatia urát követve:
Ketten vonultak a pogány törökre,
És ujra szerzett hírt, babérokat.
Nemcsak vitéz volt, - bölcs is e lovag,
De lányra vallott szelid modora
Es csunyaságot nem mondott soha
Senkinek, sem tréfából, sem haragból.
Szóval nemes, tökéletes lovag volt.
 S hogy emlitsem a külsõ alakot:
Jó lova volt, de õ maga kopott;
Gyapjúzekéje durva, rossz szövet,
Melyet a páncél rég beszennyezett,
Mert hosszú útról tért ép haza, de
Indult egyenest Canterburybe.
  Fia kísérte õt, ifjú nemes
Apród, vidám volt, és szerelmetes.
Haja göndör fürtökben lebegett,
És azt hiszem húsz éves lehetett.
A termete kellõ magasra nõtt,
Vegyítve fürgeséget és erõt.
Csatázott már, megülve paripáját,
Artois-n, Picardián és Flandrián át,
Hol megállta helyét, mert azt remélte,
Hogy így lesz méltó hölgye kegyére.
Himes volt, mint a tavasz mezeje
Fehér s piros virágokkal tele.
Egész nap fuvolázott vagy dalolt,
Mint május hava olyan üde volt.
Bõ, hosszú ujjas volt rövid ruhája,
És csinos volt, ha felpattant lovára.
Lantot verni, dalokat költeni,
Tudott táncolni, írni, festeni.
Akár egy csalogány, oly keveset
Aludt éjszaka, - forrón szeretett.
Udvarias, szerény volt, és korán már
Húst szeletelt fel apja asztalánál.
  Úgy tetszett neki, hogy kisparaszt kisérje csak.
Ruházata: zöld kabát és kalap.
Egy nyaláb fényes pávatoll-nyilat
Szorított oldalához bõrölve,
S kisparaszt-módra jól is lõtt vele,
Magas és pontos íveket hasítva
A légbe. Kezében hatalmas íjja.
Kurta haja volt s barna arca bõre,
Minden vadászfortélynak ismerõje.
A karját vaspánt védte és vidám
Kard és kerek pajzs lógott oldalán,
A másikon meg hetyke tõr fityeg,
Szépdíszû akár egy dárdahegy.
A mellén ezüst Szent Kristófja csüngött
S zöld szalagon vetett nyakába kürtöt.
Mert erdész lehetett, ha jól gyanakszom
  Volt ott még egy apáca, fõnökasszony.
Hidegen mosolygott e priorissza
S nem esküdött, csk Szent Eligiusra.
A neve Madame Eglantine volt,
Az istentiszteleten jól dalolt,
Mindent az orrán át zengve szépen.
Legbájosabb a francia beszédben, -
Stratford at Bow-i mód. A párisi
Kiejtést még hírbõl sem ismeri.
Jólnevelt volt az étkezés alatt,
Szájából sohse hullt ki a falat,
Ujjaival a mártásbe nem túrt,
Jól tudta vágni s tartani a húst,
S igy mellére folt sohse csöpögött.
Udvarias volt mindenek fölött.
Mindig tisztára törölte a száját,
S ivás után zsirosan sohse látták
A serleget, melyet maga elé tesz.
Mindig illendõen nyult ételéhez.
Kedélye cserbe nem hagyta soha
És mindig nyájas volt a modora,
Mert gondja volt rá, hogy az udvari
Modort miképen kell betartani,
Épp ezért mindenki tisztelte õt.
De lelke fontos mindenekelõtt.
Olyan irgalom, részvét, szeretet
Volt benne, hogy sírt, ha egy egeret
Látott csapdában vagy vérezve, halva.
Kiskutyái voltak és tejbe-vajba
És sült husokba fürdött mindegyik,
De könnyezett, ha meghalt csak egy is,
Vagy bármely állatot ha nem kíméltek,
Szóval csupa gyöngédség, csupa lélek.
  Kendõjét mindig jól kötötte meg,
Orra szép, szeme szürke, mint üveg,
A szája keskeny, lágy volt és piros,
A homloka szép volt, az bizonyos,
Egy arasz széles volt, ügy gondolom,
És termete, az se volt alacsony.
A köntöse mindig csinosan állt,
Karján rózsafüzért viselt, korállt,
Közte zöld Miatyánk-gyöngyök, nagyok,
Fölöttük arany melltü ragyogott,
Melyen A betü volt a korona
S utána: Amor vincit omnia.
Káplán-apácája is jött vele
És három papból állt kisérete.
  Egy vidám barát vele utazott,
Szerette a lovat, vadászatot.
Férfias férfi, apátnak való,
Istállójában volt sok drága ló,
S ha lovagolt, sziszegõ szelen át
Hallották pengõ sarkantyúk szavát,
Hangosan, mint mikor harangja zúg
A klastromnak, hol fõnök ez az úr.
Szent Mór és Benedek szabályait,
- Mert mind korlátolt volt és már avitt -
E szerzetes elhagyta, ez világos,
És tartotta magát az új világhoz.
Fabatkát sem ért neki a szabályzat,
Hogy papokhoz nem illik a vadászat,
S a szerzetes, kolostoron kívül,
Akár a hal, mely szárazra kerül.
Azaz klastromba való a barát.
Csakhogy e textusért egy fabatkát
Sem adott. Egyetértettem vele:
A tanulásba õrüljön bele?
Könyvek fölött görnyedjen egyre kétrét,
Vagy munkálkodva ontsa veritékét,
Ágoston szerint? Ebbõl semmi haszna.
A verítéket Ágostonra hagyta.
Lovagolt inkább, s volt agara sok,
És repültek, mint fenn a szárnyasok.
A nyúlvadászat, a sarkantyú, a hajsza, -
Erre a költséget sohsem sokalta.v Azt is láttam, hogyan borítja körbe
Köntösujját a legjobb szürke szörme.
Álla alatt végzõdött kalapja
S egy különös aranytü összefogta,
Tetején ott a szerelem-csomó.
Feje ragyogott mint üveggolyó,
Arca is fénylett, mint olajkenet.
Ez az apátúr sok zsirt felszedett,
Kerek szeme forogva, mélyen ült,
Feje gõzölt, akár a fényes üst,
Csizmája lágy, lova husos, csinos, -
Pompás prelátus volt, az bizonyos.
Nem halovány, mint egy szegény kisértet,
Kövér hattyút egymaga megebédelt.
Fekete pejt nyargalt, kedvenc lovát,
  Volt még egy léha kolduló barát.
A négy rendben nincs egy sem, aki nála
Többet fecsegne, szebben prédikálna.
Nagy tekintély, koldulni jogosított,
Sok fiatalasszonyt kiházasított,
De saját számlájának terhire.
Egyszóval õ volt rendjének disze.
Nagy szeretettel, szívesen fogadták
Minden vidéken, birtokon a gazdák,
És minden jámbor városbeli nõ,
Mert benne nagyobb gyóntatóerõ
Volt, mint a plébánosban, - így beszélt.
A rendjétõl kapott rá engedélyt.
A gyónást szeliden hallgatta meg,
A feloldást szivesen adta meg
S a penitenciát enyhén kimérte,
Ha jó alamizsnára volt reménye.
Mert aki kolduló rendnek adott,
Jele, hogy bûne feloldoztatott,
S ha kapott, már hirdetni merte fennen,
Hogy eme férfi bûnbánata rendben,
Hiszen soknak oly kemény a szive,
Nem tud sirni, bárhogy sajog bele.
Ezért hát könny s ima felesleges:
Ezüstöt vár a szegény szerzetes.
Késektõl, tûktõl dagad a csuhája,
Hogy szép nõknek ajándékul kinálja.
Hangja, az biztos, jó volt és vidám,
Szépen dalolt s játszott citerán.
Mindig jó mondásokkal volt teli,
S nyaka fehér volt, mint a fleur de lys,
Ehhez erõs, akár egy bajvivó.
Minden korcsmát ismert, mint nagyivó.
Fogadósok, pincérlányok, - ezekhez
Több köze volt, mint koldushoz, beteghez.
Ily érdemes férfinak mint neki,
Tekintélye, rangja sem engedi,
Hogy lázárokhoz sok köze legyen,
Mert tisztességtelen, elõnytelen,
Ha sok ilyen éhenkórászt keres fel.
Tartson inkább a gazdag fûszeressel.
Ha valakibõl hasznot kinéz,
Ahhoz nyájas és szolgálatra kész.
Jámborabb férfi még nem élt soha.
Õ volt rendjének legjobb koldusa.
Ha egy özvegynek cipõje sem volt,
Úgy zengte el az In principio-t,
Hogy még itt is kapott egy keveset.
A szabályosnál, -többet keresett.
Vadállatként tudott üvölteni.
Perekben jó hasznát vették neki,
Mert nem úgy járt, mint barát vagy szegény
Diák, kopott csuklyával a fején.
Nézhették magiszternek is vagy éppen
Fõpapnak, dupla gyapjuköpenyében,
Mely hasán mint harang dudorodott.
Ajkát buján csücsörítette, hogy
Még édesebben hangozzék a nyelvén
Az angol szó. Hárfázván, énekelvén,
Arcából szikrázott a szeme mélyen,
Akár a csillagok egy fagyos éjen.
E kolduló barát neve Hubert.
 Kalmár is volt, tarka ruhát viselt
S villás szakállt, lovon sudár alak,
A fején flandriai hódkalap,
Csizmája ragyogott s jól állt neki,
S mindig alaposak az érvei.
Elkomorult, ha egyfolytában nem nyert,
S azt akarta, hogy õrizzék a tengert
Jobban Middleburgh és Orwell között.
Francia pénzzel ügynökösködött.
Derék férfi volt, helyén az esze,
Hogy adós volt, nem tudta senkise,
Olyan meggondoltan viselkedett,
Ha pénzt kölcsönzött, ha kereskedett,
Kiváló ember volt és feddhetetlen,
De hogy nevezték, sajnos, elfeledtem.
  Köztünk volt még egy oxfordi diák,
Ki hosszan végezte a logikát.
Lova, mint a gerenda, ösztövér,
S állíthatom, hogy maga sem kövér,
De mindig éber, arca beesett,
Felsõ kabátja kifényesedett,
Birtoka nem volt s hivatalt találni, -
Ehhez nem volt eléggé evilági.
Húsz fekete vagy piros bõrkötet,
Mind aristotelesi bölcselet,
Kedvesebb volt neki, mint szép ruha,
Vagy hegedû vagy vidám citera.
Filozófus volt s bölcselt boldogan,
De ládájában nem volt sok arany,
S amit küldtek neki barátai,
Könyvekre, tanulásra adta ki,
S üdvösségüket foglalta imába
Hálából, hogy mehet az iskolába.
Nem fordított, csak a tudásra gondot,
A kelleténél többet sohse mondott,
Szavaiban volt forma és tekintély,
Gyors volt, rövid s bölcs itéletü szintén,
S õrizte az erkölcsi alapot.
Boldog volt, ha tanult, ha tanitott.
  Egy törvénykezõ, eszes, bölcs alak,
Ki gyakran ült a baldachin alatt,
Az is a többi közt volt, csupa érdem,
Tapintatosan és nagyon szerényen.
Bölcsességre vallottak szavai.
Sok megbizólevél nevezte ki
Fõbírónak egy-egy vándortanácsba.
Szerzett neki nagy hírneve s tudása
Sok dísztalárt és tiszteletdijat.
Még egy ilyen nagy szerzõ nem akadt.
Költségekkel járt mindegyik eset,
Szerzését vitatni nem lehetett.
Senkinek annyi dolga, mint neki,
De a dolgának egy részét tetteti.
Tudott minden pört és itéletet,
Mely Vilmos király óta megesett,
S ha õ szerkesztett meg egy iratot,
Azon senki fönn nem akadhatott,
Mert minden rendeletet bemagolt.
Tarkamintás ruhában lovagolt
S egy kockás selyemövvel körbezárta.
Több szót nem fordítok ruházatára.
 Egy birtokos az utat vele rótta,
Szakálla fehér, mint a margaréta,
De piros volt az arca meg az orra:
Kenyerét reggel mártogatta borba.
Gyönyörben élni ez volt kedvire,
Epikurosnak volt hû gyermeke,
Annak, ki úgy vélte, hogy a teli
Gyönyör képes csak üdvözíteni.
Jobb házigazdát senki sem kívánna,
Környékének õ volt Szent Juliája.
Kenyere, söre mindig legkiválóbb,
Pincéje párját sehol nem találod,
Házában kész fogás mindig akadt,
Mindig frissen sütöttek húst, halat,
Mindig bõségesen volt ital-étel,
Minden elképzelhetõ csemegével.
Az évszakok váltakozó futása
Mindig új vacsorát hozott a tálba.
Kalitkában sok hízott foglya várt,
Pontyok, csukák töltötték meg tavát.
A szakácsnak, ha mártása elégett,
Jaj volt, ha nem ragyogtak az edények.
A csarnokban rögzített asztala
Terítetlenül nem maradt soha.
Helyi tanácsüléseken a fõ,
Gyakran volt a grófság lovagja õ.
Selyemerszénye és kétélü tõre
Volt erõsítve tejfehér övére.
Sheriff volt s esküdtszéki auditor.
Derekabb földesúr nincs is sehol.
  Egy kalapos volt közöttük megy egy ács,
Egy kelmefestõ, kárpitos, takács,
És nagy testvériségben mind az öt
Egyforma köntösbe öltözött,
Ruhájukon csupa új díszités,
Övükben nem rézzel kivert a kés,
De színezüsttel s minden penge fénylett,
Tarsolyaik, öveik hófehérek.
Tekintélyes polgár volt valamennyi,
Méltó a céhcsarnokban megjelenni.
Mindegyikük eléggé bölcsnek látszott,
Hogy lehessen még városi tanácsnok,
Volt hozzá jövedelme, vagyona,
S ki örüljön majd neki, asszonya.
Nem kárhoztatható, ha erre vágynak:
Szép is volna ha neveznék Madamenak,
S a többi asszonyt megelõzve járna
Királyi köpenyben vigiliára.
  Egy szakács is velük utazott,
Fõzni nekik velõscsontot, tyukot,
Vaniliatortát, édesgyökeret,
Válogatni londoni söröket,
Pirítani, rántani, sütni nyárson,
S hogy pástétomot és montreux-t csináljon.
De nagy kár volt, hogy láttam egy sebet
Lábszárán, mely már elmérgesedett.
Igazán jók voltak puddingjai.
  Egy hajós is volt, messzi nyugati.
Dermouthi volt, amennyire tudom.
Üggyel-bajjal nyargalt egy rossz lovon,
Bõ köntöse térdéig ért redõzve.
Nyaka körül egy szalagon a tõre
Karja alatt az oldalára lógott.
A nyaraktól barnára aszalódott.
Nem egy hajtás bort magába nyakalt már
Bordeauxból jövet, míg aludt a kalmár,
S nem bántotta a lelkiismeret.
Biztos, hogy jó cimbora lehetett.
Mikor harcolt s megnyerte a csatát,
Foglyait hazaküldte - vízen át.
Kiszámítani a tenger dagályát,
Biztosan kormányozni viharán át,
Ismerni réveit és forgatóit, -
Nem akadt párja Hulltõl Karthagóig.
Merész és bölcs minden vállalkozása,
Szakállát már nem egy vihar kirázta.
Nem volt kikötõ, melyet õ nem ismert,
Gothlandot épúgy, mint Cap Finistére-t,
S minden spanyol s angol öbölbe néha
Befutott hajója, a 'Magdaléna'.
  Köztünk volt az orvostan doktora,
Ilyen nem volt a világon soha.
Sebészetet tudott és fizikát
S alapvetésül asztrológiát,
És néha több órára kikurálja
Betegségét természeti mágiája,
Ha kiszámította, mi paciense
Csillagképe, jegye meg aszcendense.
Minden tünetnél tudta, mi az ok,
Hõség, hidegség, szárazság, nyirok,
Miféle nedv és hogy jutott oda:
Jó elmélete volt s gyakorlata,
S ha tudta a baj okát s gyökerét,
Azonnal kitalálta gyógyszerét,
S patikusa rögtön odafutott,
Hozva kenõcsöt, port és szirupot.
Egymást igy keresethez segítették -
Nem volt közöttük új ez a szövettség.
Ismerte Rufust, Dioscoridest,
A vén Aeskulapot, Hippokratest,
Ismert sok görögöt és keletit,
Serapiont, Galenust és Halit,
Rhazest, Averroest és Avicennát,
Tudta, mit irt Gilbertud, Gaddesden Bernard.
Mértéktartó diétát írt elõ,
Mely tápláló és megemészthetõ,
de fölöslegesen nincsen benne semmi.
Biblia nélkül is meg tudna lenni.
Bíbor és kék ruhában lovagolt,
Bélése selyem és tafota volt.
Pedig nem szokott tékozolni sem:
Õrizte amit nyert a pestisen.
Gyógyszer az arany, izgatja a vért -
Ezért rajongott úgy az aranyért.